2011. május 2., hétfő

Szónoklat II.

Szónoklat II.

Betegségbe vágyakozom, míg tüdőmre
rakódott oly sok váladék,
De oly betegségbe, hogy mi dicső elmémre
telepszik önmaga legyen az ember,
Az ember, ki két évezreden át uralta ezt
az ártalmatlan világot, s majd gyarló sejtjeivel
fertőzé meg a természetnek kincseit,
ahogyan a szúnyog lakmározik a vénában
folyó vérből,
úgy szívja ki létünk is létet adó helyünknek
életet adó folyadékját!
És, ha ezen vörös folyadék életet ad,
miért nem áramlik a szembe?
Mi fajtársáról alkot egy firkantást elméjében,
Így ítélkezik az ember, s ne kerüljön hamis prófétának
irata a kezembe,
mi boldogságról áradozva, szépségnek fegyverével
függönyt görget le szemünkre.
Ki nem kételkedik az éj sötétjének idején,
Az úgy áldozza bizalmát a fénynek,
ki Prométheuszként elrabolja a reményt!
Hiába a fecsegő szó, mert
Őszinteség nem párosulhat szépséggel,
Szépség volt mindig
az a Himmler, ki nem ülhetett nürnbergi
karosszékben, elszökött, s majdan
hiúságként tért vissza, izzóbban,
dicséretekkel halmozva,
s akkor a hiúság ellepi az elmét, és fokozatosan
csak ellepi, mint a rozsda a vasat,
míg csak szépségnek cédája
nem lesz más csak selejt!
Jegyezd ezt meg hiúságnak végtelen példája,
kit én halmoztam bókokkal,
s ez által én vagyok felelős romlásodért,
de nem érzek bűntudatot, csak rozsdásodj egyre,
ez kielégíti bosszúvágyamat,
Csak rozsdásodj, csak rozsdásodj!

Czáboczky Szabolcs
2011. január 16.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése