2011. július 16., szombat

Izzadok!

Izzadok!

Izzadok! Hűs, sósízű
verejték cseppen hajszálamról,
Nyugtalan vagyok, feszült,
Fél testem dobog a zavartól,
S ülök, nem állok,
Két órája tartózkodok
itt, e helyen.
Mellettem az az ember,
Ki megfogta a kezemet…
Azt a hideg zord kezemet,
Mikor remegett,
Gyors mozdulattal fordítottam a fejemet,
S egyszerre összecsillant kettőnk szeme.

Itt van a közelemben,
S védelmez engem
Ellenségeimmel szemben,
De egy valamit nem értek:
Oly nagy kockázattal miért vetette belém
Jámbor, tiszta és gyerekes hitét?
Oka számomra ismeretlen,
De kiderítése nem lehetetlen,
De közel kerültem hozzá, tanulmányozom
Természetét, lelkét, elfogadtam a barátságot.
De én gonoszságomban,
Ez az egész csak egy álca,
Mellyel fedem érzéseimet iránta.

Szerelmes vagyok! – magamban, vagy csendben
Gondolhatok erre a szókifejezésre,
Újra elkezdeni, azt gyáva vagyok,
Amit ő régebben elutasított,
Miért nem kezdek bele?
Mert sugárzik a csalódás belőle,
Arcát ironikusan elhúzza,
Szeméből olvasható gondolata,
Viselkedése, ritkán pimasz.
Mégis valami vonzz,
Képtelen vagyok
Lemondani őróla
Súlyosbodik szívem állapota,
Egy-egy érthetetlenség, egy-egy lándzsa.

Szerelmes levelet, üzenetet,
ugye elégetted?
Sajnálom, ezt az új borítékot,
Neked ajándékozom.
Kérlek ne tárd fel,
Hagyd a bársony kis papirkát a belsejében,
Az agyadba olvasok
és tudom mit szándékozol.
Most kívánságod beteljesülhet,
Vesd a kandalló tüzébe,
S megtetted, de a lángból
Szavak árulkodnak, kacér módon,
S te a szavakat szépen összerakod.

Tudom, hogy téged szerelemmel
zaklatlak, bűntudatot ébresztek,
De az ember nem a lába elé nézni,
mert ott van a célja, de nem képes észrevenni.
Még, ha kitagadsz, elutasítasz,
Nem törlődök ki fejedből oly hamar,
Ha nyáron lefeküdsz a fűbe,
Én ott leszek melletted,
Ha találsz egy társat, levezel,
Én ott leszek melletted,
Ha első csókodat ejted,
Én ott leszek mögötted,
Figyelem a jelenetet.

Ha elismerést szerzel, sikeres leszel,
Én ott leszek melletted,
S ha befeküdsz pihe-puha ágyadba,
Ne várakozzál álmaidra,
Szellemem ott fog élni elmédben,
Kísérteni fog téged,
Mert nem felejtesz el oly könnyen,
Gondolj csak halálomra, revolverre,
Gondolj csak gyermekkorunkra, beszélgetésünkre,
S máris fölötted repdesek,
Holt leheletet érzel
A nyakadon, azon érzékenyen.
Csókot rakok a halálból, akár akarod, akár nem.

Tengerdús hajadban,
Mit még nem érintettem,
Bűntudataim ott sátoroznak,
Ott élnek.
Napsütötte orcádon,
Az én pezsdítő tüzem lángol,
Én vagyok a sápadtságba merülő,
Te pedig a forróságot kereső,
Rácsos szívemben csörömpölsz,
A kulcs távol, elrejtőzött,
De te is néha kiszámíthatatlan vagy,
És én, én pedig ott élek az erdőben,
Az ablakok alatt, még akkor is, ha a nemzetség elfeled!

2009. május 6.
Czáboczky Szabolcs

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése