2011. szeptember 3., szombat

Egyszer az új jövőben

Egyszer az új jövőben

utolsó másodpercünk pereg,
a homokórában az utolsó porszemcse
már ketyeg,
a panelházak bámulva tekintenek
az elsötétült égre,
az ember nem tudja, de felkészült a végre,
de a vég nincs még,
csak egy hiú előjáték,
és minden, amit ismerünk, és bálványozunk
majd porba hull,
mit most értettünk, majd megvetjük rútul,
és elérjük az értelmet,
elérjük a valóságot,
elérjük a szavak nélküli igazságot,
és akkor elpusztul a divat, a szükség
és a mámor, minden amit az emberek vártak,
csúffá válik előttünk az, mit elődeink is csúfnak
láttak,
visszatérünk a múltba, józanságba,
és elismerjük, hogy őrültek voltunk,
hogy hitet vetettünk egy ábrándba,
ami elárult minket,
de mégis érte sokan belül meghaltunk,
vezéreink, akik vezettek
minket szónoki szavaikkal,
négy kézláb hevernek
majd majmokként kivégző
parancsaikkal.
és elvész a fejlődés,
 az emberről csak patakzik a verejték,
elkezdődik az őrület, a vergődés,
és kitudja marad-e még síremlék?
lebomlik minden, amit szépnek tartottunk,
és új korba vágtatunk,
és veled, testvér, talán széles pusztákon,
szélfútta tájon,
egyszer az új jövőben
keresztezve dárdáinkat,
együtt vívjuk csatáinkat,
vadászunk, gyűjtögetünk,
és elfeledjük a szenvedést,
amit okozott földi létünk!

2011. szeptember 3.
Czáboczky Szabolcs

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése