2011. szeptember 20., kedd

Kétlábú szerencsétlenség

Kétlábú szerencsétlenség

Cserbenhagyta őt az élet,
Mintha némán vándorolna,
Mert álmodni oly sok képet
Olyan mintha a sors mostoha lett volna!
Felette a fény is eltűnt,
Lába mindig tócsába lép
Szívdobbanása is elhűlt,
És követője minden egyes rossz emlék!

Minden tréfa katasztrófa,
Ami kiesik a száján,
Hullócsillag vagy fénycsóva,
Sem fog segíteni utolsó óráján!
Hitt a jóban, hitt a szépben,
Hitt az önzetlen emberben,
De elemészti a szégyen,
Mert nem maradt mása és hinni kénytelen!

Ez a század sem váltja meg,
Szívének nincs megmentője,
Világvégét sem várja meg,
De az ő végének csak legyen kegyelme!
Ha egy fokkal kerül följebb,
Majd két fokkal esik lejjebb,
Ettől sem lesz sokkal bölcsebb,
Hiszen a hiú remény így is a legszebb!

Délibábos sivatagok,
Részegítő árnyalatok,
Szeme előtt csak úgy ragyog,
Míg fel nem ébred és kérdi: ki is vagyok?
Kiről dalom szól, így hívják:
Kétlábú szerencsétlenség,
Kíváncsi vagyok, mit szólnál,
Ha azt mondanám, hogy ő jómagam lennék!

2011. szeptember 20.
Czáboczky Szabolcs

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése