2012. január 12., csütörtök

Istenünk...

Istenünk…

Istenünk, kérlek, csak most nézz le ránk,
Nézd gyökérben korhadó életfánk,
Elvész az értelem,
A nép már néptelen,
Elavult a hit, kialudt a láng.

A magyar egymás haját cibálja,
Egymás kicsinységeit bírálja,
És bár erős a szó,
De végül széthúzó,
Viszályunkat, vesztünket táplálja.

Az a föld, ahol együtt éreztek,
Ahol együtt éltek és véreztek,
Vajon hová tűnt el?
Mikor nem betűkkel,
De tudattal közöset képeztek!

Ifjúság, egykoron tüzes rózsa,
Hol erénye nőtt, ma aszott tócsa,
A szirmát letépték,
Tövisét letörték,
És még nem irtották ki azóta.

Ember milliókból egy nép szól fel,
S mikor a szólás ideje jő el,
Nem siralomének,
De lelkes dicséret,
Hangzik majd rebegő ajkunkon el.

Istenünk, most hallgass meg, istenünk,
Mert ha te nem hallasz, mi elveszünk,
De adj még több időt,
Éljünk még szebb jövőt,
Nekünk még kell élnünk, még kell élnünk!

2012. január 12.
Czáboczky Szabolcs

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése