2012. március 17., szombat

Széchenyi temetése

Széchenyi temetése

Búgnak még a döblingi galambok,
A vén ágakról csak végignéznek,
Hallják, ahogy kongnak a harangok,
És búsulnak a feketeségen,
Fátyol, ború minden arcon, szemen,
Külhon se zavarhatja meg a csendet,
Csak bánat és gyász ül minden lelken,
Mert gyászba borult az egész nemzet.

Ő volt az, aki a haza útját
Hittel és reménnyel kikövezte,
Ő, aki a haladás szent lantját
 Tiszta felelősséggel pengette,
Mert volt egyszer egy erős ember, és
Sok néven hívták, volt egyszer egy gróf,
Ki oly büszke volt, hogy népéért élt,
Mást nem akart népének, csakis jót.

Sok róla a galád híresztelés,
Hogy elhagyta elméje épsége,
Nem! Elméje maga volt ébredés,
Mitől sugárzott a haza fénye,
Magára vállalta népe sorsát,
S e teher lehúzta, gyöngítette,
Oly teher, hogy nemzetének szolgált,
Oly teher, ami a sírba vitte.

A koporsófödél rideg, érdes,
Mint arcunk a hűs tavaszi szélben,
S minket belül a fájdalom tépdes,
Ha a sorsunk már nincs saját kézben,
Egyetlen könnybe sírjuk bánatunk:
A legnagyobb magyarnak sírt ásunk,
És ahogy ő, mi merni vállalunk,
Hogy egy új feltámadást álmodjunk.

2012. március 17.
Czáboczky Szabolcs


2 megjegyzés:

  1. Kérlek figyelj oda jobban a költői ezközökre, és a formai dolgokra is. Szépen próbálkozol.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, csak érdekelne ki az, aki a névtelen név mögött bújkál :)

      Törlés