2012. december 11., kedd

Odüsszeusz és Pénelopé



Odüsszeusz és Pénelopé
(Szidinek)

Leleményes Odüsszeusz hangján szólok most én,
Éjjel-nappal hánykódok Poszeidón tengerén,
De nem találom az utat drága kedvesemhez,
Mit kell tegyek, hogy elérhessek a boldog csendhez?
Távolból kémlelem a földet, ami reményt ad,
Hogy e tenger hullámai s a hajó odatart,
Újra ismeretlen sziget vagy drága Ithaka,
A légben csak köd – szürke és hideg az éjszaka.
Pénelopé arca a hajnali napsugárban
Fürdik meg, de ott bujkál bánata minden árnyban,
Naponta letekint a palota tornácáról,
De a kikötő üres, nem hallott mást uráról.
Talán a kérők is megérkeztek korán reggel,
Hogy kegyeit megszerezzék néhány bölcs eszközzel,
De, ha hisz énbennem, még ha a remény is kusza,
Tudja, hogy egyik sem fogja úgy szeretni, mint Odüsszeusza.
Távol, a Hiány küklopsza támadott meg engem,
De én fellázadtam kétségbeesésem ellen,
És a háborgó tenger tovább vitte hajómat,
Talán Aiolosz szele megmutatja utamat.
Tovább sodródtam Reménytelenség szigetére,
Ahol disznóvá változtam Kirkének kényére,
És piciny rabként tart ott engem, ha nem szökök meg,
Mert ha nem szökök meg, nem látom már kedvesemet,
Talán a kérők feldúlták dicső palotámat,
S amit kénytelen leszek látni, az lesz csodálat,
Talán egyikük megnyerte Reményem kegyeit,
S már nem vallhatom enyémnek Ithaka mezeit.
De inkább hinni szeretnék, és inkább hiszek is,
Abban, hogy a drága Pénelopé hisz bennem is,
Vár már a karjai közé, folyton türelmetlen,
De az, hogy többé ne csókoljam, ne öleljem, az lehetetlen!
Hádész birodalmába vetett engem a hullám,
Bizonytalan kísértetek közt, kiútra vágyván,
Keresem az utat Poszeidón vizeire,
A Sztüx mélyére nézek, e világ hőseire.
A folyó cseppköves barlangokon át vezetett,
Csendesen, de valaki a távolban nevetett,
De hirtelen elveszett a Sztüx medrének vize,
Láttam odalenn: a vágy tátongó Kharübdisze.
Pénelopé, csak kérlek, ne veszítsd el a hited,
Hazatérek, hiába minden akadály, sziget,
Mert se egy Szkülla, se Kharübdisz nem állhat közénk,
Még nagy Poszeidón sem kerekedhet mifölénk,
Szellememmel űzzem el addig a kérők hadát,
Kérem, halljam már boldog hangodnak csengő dalát,
Várj már a karjaid közé, folyton türelmetlen,
Hogy többé ne csókoljalak, ne öleljelek, az lehetetlen!


2012. december 11.
Czáboczky Szabolcs


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése