2012. december 23., vasárnap

Ópusztaszer



Ópusztaszer

Két izzó agancs távoli fénye,
Vezetett Napisten szép földjére,
Dicső Életfánk, népünk reménye,
Mit Nimród serkentett a létére.
Ne legyek magyar, s ne legyek ember,
Ha elfelejtelek, Ópusztaszer!

A távolmesszeségben a hajnal
Áldja a házat, ahol anyánk szült,
S ha meg kell küzdenie viharral,
Kitart, hiszen magyar fából épült.
Ó, nyeljen engem el a mély tenger,
Ha elfelejtelek, Ópusztaszer!

Ősöknek szelleme vándorol még
A széles pusztán az éjszakában,
Süvítő szelekben a lelkük ég,
Ott élnek a nép minden dalában.
Reám szegeződjön minden fegyver,
Ha elfelejtelek, Ópusztaszer!

Vérünkben él a turáni átok,
Egy testként vagyunk Hunor és Magor,
Én szívemet emelem és várok,
Így teszek hitvallást napnyugtakor.
Ördög taposson engem ezerszer,
Ha elfelejtelek, Ópusztaszer!

A föld, miről a Biblia mesél,
Itt volt mindig is a lábunk alatt,
Amiről most a krónika regél,
Azt, magyar, örökre meg kell fogadd!
Nehezedjék reám a nagy kényszer,
Ha elfelejtelek, Ópusztaszer!

Szent szerződésbe köttetett nemzet,
Ami akkor elűzte a tébolyt,
S ahol végre letették a nyerget,
Ott hét törzs vére végleg összefolyt.
Isten előtt zajlódjék az a per,
Ha elfelejtelek, Ópusztaszer!

2012. december 23. 
Czáboczky Szabolcs




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése