2013. január 14., hétfő

Éjjel



Éjjel

áldott végzetnek peremén
pupillám tágul a fényes éjben,
csillagvilág tetején
cserepek lazulnak és hullnak a fejemre.
síneket látok.
a redőnyre várok,
amit a szememre húzhatok,
hogy ne lássam a füstvirágok hatalmas felhőjét
a kéményekből.
feszült a hangulat.
békés szándék él szívemben,
mégis járom a hadi utat.
ahol nem a kalász illatát érzem a nyári szellőben,
hanem idegen kenyeret nyomnak le a torkomon,
ott járok én az utamon.
ott járom én az utam, amíg éj van,
képzeletek és álmok éjszakájában,
ősi szellemek suttognak a fülembe,
ahol elmémbe
fúródott a képzelet.
kalapomat emelem embersokaság előtt,
pálcámat leteszem
többé fel nem veszem,
csak a lelket viszem tovább,
kényszerállapotba nem esem.
áldott végzetnek peremén,
valahol a végtelen mélységében,
odalenn
távol
az éjjelemben
az utamat járom.

2013. január 14.
Czáboczky Szabolcs

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése