2013. április 27., szombat

Mindentudás népe



Mindentudás népe

Urunk! Ismeretlen titkodat őrizzük
Most, és őriztük az évezredek során,
Túl sokat éreztünk, túl sokat értettünk
Hánykódva kegyetlenül a múlt hullámán.

Akár Krisztus, elárultan, lehajtottuk
Vérfoltos, bánattól szenvedő fejünket,
Csak néztük a holtak végtelen tengerét,
S nem volt ki lássa könnybe lábadt szemünket.

Halott testvéreink hevertek mindenütt,
Azt se tudtuk hirtelen, hogy kit vádoljunk,
Talán értelmetlen volt a távozásuk,
S hirtelen rájöttünk, hogy magunk maradtunk.

S a népek őrült kacajjal nézték, nézték,
Ahogyan hadaink halálba vonulnak,
Tapsoltak és üvöltötték: „Még vért! Még vért!”
Szép mutatványa volt a véres cirkusznak.

Jelszavakkal tömték tele az agyunkat,
S amikor a sérelmeket hoztuk szóba,
Egy egyenruhás hóhér kezével sújtott
Le miránk, akit úgy hívtak, hogy Európa.

Bűnösök lettünk, mert ártatlanok voltunk,
Bűnösök, akik más nép lábát csókolták,
S ezért ők buzgón építették számunkra
Magasra, ami a miénk, a Golgotát.

Elhallgatott a nemzet. Valamit tudunk.
Valamit, amit még mi sem ismerhetünk,
Bizonytalanok vagyunk, de annyi biztos:
Nem tudjuk merre tartunk és sok a sebünk.

Túl sokat érzünk és még túl sokat értünk,
A csapást, ami veszélyes és halálos,
Ismerjük azt a krisztusi érzést, mikor
 Az Egy Haza saját magával határos.

Urunk! Mi már tényleg túl sokat éreztünk.
Mi már tényleg túl sokat értettünk, elég!
Mi visszaadjuk mindenható titkodat,
De, ha nem vagy velünk – a nemzet majd elvész.

Túl sokat érzünk és még túl sokat értünk,
Ezért folyt hasztalanul a magyar vére,
Körülöttünk a világ, mi bámulunk a
Keresztfáról. Mi, a Mindentudás népe.

2013. április 27.
Czáboczky Szabolcs

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése