2013. április 26., péntek

Veszítve győzni



Veszítve győzni

Veszítve győzök. Igen. Valahogy így lehetne megfogalmazni… Veszítek azért, hogy győzhessek. Érdekes az ember. Nagyon érdekes.

Testnevelés óra. A gyermekkor és a serdülőkor fizikai fejlesztője. Vagy akár személyiségfejlesztője. Minden egyén más képességekkel, jegyekkel, tulajdonságokkal lett megáldva. Van, aki a labdarúgásba vetette reményeit, és nem tud úgy elmenni egy labda mellett, hogy bele ne rúghasson. Van, akit a kosárlabda hajt hálóról-hálóra, térfélről-térfélre elszánt dinamikával és harcias ösztönnel. Van, aki oly rugalmas testi formákat képes kierőltetni saját lényéből, hogy a tornász szakma is kevés lenne neki. És persze, vannak az örök győztesek…

Egérből csinálnak elefántot, amikor ők játszanak. Éppenséggel játék közben nem létezik olyasmi, hogy ők veszíthetnek. Számukra ez nemcsak lehetetlen, de logikátlan is. Megkérdezik önmaguktól: „Miért veszítenék pont én? Többen vagyunk, lesz majd X meg Y a vesztes.” Ennyi az egész. Ez az ő gondolkodási módjuk. Egyszerű, velős, derűlátó és céltudatos. Még akkor is ilyen hozzáállással kezdik el a játékot, ha csak ketten harcolnak a hőn óhajtott győzelemért, amiért majdnem mindenre képesek.

Kísérleti pocoknak megfelel vizsgálat végett egy teljesen mindennapi egyén, aki a képzeletem szüleménye. Férfi, 18 éves múlt, az ellenkező nem számára kívánatos külsővel rendelkezik, mivel nem természetes diétákkal és a konditerem nehezebb súlyaival, gépeivel alakítgatja izmait. Általában olyan ruhadarabokat visel, amiket a korabeli divat napról-napra változó „törvényei” előírnak. Az első benyomás embere, aki abban hisz, hogy a külseje már maradandóan rányomja úgy a pecsétet a személyiségére, ahogyan ő akarja. Társasági falkavezér, aki különböző pikáns „beszólások”, abszurd tréfák és abnormális megnyilvánulások által követeli ki magának a figyelem központját. Az egyszerű ember már a kinézete alapján, tudja diagnosztizálni azt, hogy feltűnési viszketegségben szenved az egyén. Velünk született és gyógyíthatatlan személyiségi betegség. Ő él, azonban a személyisége ettől a betegségtől haldoklik. És, ami a legfontosabb: győzelemre elszánt. Soha nem számol azzal a tudattal, hogy veszíthet. Még akkor is letagadja, hogy veszített, amikor a futóversenyen tíz méterrel előzték meg őt. Csapatjátékoknál azonban nincs mit letagadni. Akkor lehet a másikat hibáztatni. Persze. „Én nem vétettem semmit! Hát hogy véthettem volna, mikor én járultam hozzá győzelmünkhöz a legjobban. X volt itt a leggyengébb közülünk, ő a hibás mindenért. De, ha belegondolok, Y se valami jól teljesített. Legyünk őszinték, az egész csapat a fülén ült ma. Kivéve engem, természetesen. Én győzni akartam!” Ezek a gondolatok futnak végig az apró agysejteken kevesebb, mint egy másodperc alatt. Egy másodperc és nyílik száj. A szájból pedig rágalom, alaptalan lealázás és igazságtalan hibáztatás hangzik el. Ez hangzik el nemcsak a játék végén, hanem a játék közben is minden olyan pont után, amit a másik csapat szerzett. Igen, így működik ez. Én, én, én! Nem számít a csapat; csak az, hogy győzzünk. A kísérleti pocok jellemét egy kemény szóval tudom illetni, ahogyan minden örök győztest jellemzek: hülye.

A győzelem pillanata: fel-alá ugrál örömében, csak önmagára gondolva és öntelten mosolyogva veri a mellét, jelet adva arra, hogy jöhet a következő kihívás. Undorító. Az ember, ahogyan egy tiszta légkört saját tudatalatti betegségével tud megfertőzni – egyszerűen gusztustalan. Ahogyan tátott szájjal, a nyelvét tövig kinyújtva őrült kacajjal visszhangot áraszt a terem másik végéből, kérkedő megjelenéssel megfűszerezve a jelenetet – hányingert keltő. A legprimitívebb győzelmi érzés egy örök győztes győzelme, mivel a veszítés számára nem opció, hanem lehetetlenség. Ez mind tudatlanságra, naivságra és gyerekességre utal.

Ha mégis szembesül azzal, hogy veszített, akkor veszélyes cselekedetekre is képes, amit a saját indulatai váltanak ki belőle. Felébred az emberi erőszak visszafojthatatlan ösztöne. Igen! A dicsőséges erőszak, amit oly sokan ítélnek el, oly sokan tagadnak le, mégis ott él bennük és arra a pillanatra vár, hogy előtörhessen. Nem szándékos erőszakra gondolok, nem. Egyszerűen a düh és az elviselhetetlenség ösztönös indulataira, amik azonnal feszültséget idéznek elő. „Nem veszíthetek! Lehetetlenség! Erőt kell belevinnem a játékba! Ez lehet az egyetlen megoldás!” Ezek a gondolatok sodorják el a „győztest” a precíz sportszellemtől egészen az erőszakos győzelmi büszkeséghez. Csapatmunkából magánérdek. Sportszellemből igazságtalan visszaélés az erővel. Alázatból lealázás. Szó szerint undorító.

Nem tanulták meg, hogy a veszítésnek is milyen szépsége van. Egyesek kunkori összehúzott szemöldöküktől nem látják át azt, amit ezzel mondani szeretnék. A veszítésből tanulni lehet. Ezt mindannyian tudjuk és el is ismerjük, azonban a játék kezdetekor nem gondolkozunk el azon, hogy vajon mi is fog történni. Hagyni fogom, hogy az indulataim irányítsák a játékot? Ha valaki hibát vét, rögtön a sárga földig lehordom? Győzünk úgy, hogy a csapatszellem kivész a csapatból? „Igen, hiszen úgyis csak egy játék.”

Ezt mondja mindenki. Csak… egy… játék. De megkérdezném azt, ha CSAK egy játékról van szó, akkor mi értelme van az erőszakos megnyilvánulásoknak? Ha CSAK egy játékról van szó, miért kell egyből felrúgni a csapat szellemét, harciasságát és morálisan szinte megsemmisíteni különböző sértő megjegyzésekkel? Ha nem viselik lelkükön annyira az egészet, akkor miért annyira elszántak a pályán a „győztesek”? Számukra ez megfejthetetlen költői kérdés, aminek valódi válaszát elmei köd rejti el. Ez a köd a büszkeség.

A veszítés gyönyörű lehet. Természetesen az ember megszokta alapjából véve, hogy a győzelem jó és a veszítés rossz. De egyáltalán honnan tudjuk mi, hogy mi a jó és mi a rossz? Igazság csak egy van, és az igazság az, hogy mindennek az alapja az egyensúly. Kell a jóból és kell a rosszból. Kell a győzelemből és kell a veszítésből. Veszítés által új tapasztalatokat nyerünk, és az életben különböző dolgokhoz könnyebben tudunk viszonyulni. Megtanuljuk az élet egyik fontos alappillérét: a tűrést és a toleranciát. Eltűrni azt, hogy a másik győzött. Elismeréssel fordulni felé: „igen, te nyertél!” Milyen nemes cselekedet is a veszítés. Nem a szánt szándékból való veszítésről beszélünk, de mégis cselekedetnek nevezhetjük. Cselekedet önmagunk és a közösség megismeréséért. Becsületesen veszíteni az emberi tulajdonságok egyik legemberségesebb tulajdonságával jár, az alázattal.

Testnevelés óra. Tény, hogy a fenti mondatokat úgy írtam, hogy egy tornatermet képzeltem el tele olyan gyermekekkel, akik még nem tanultak meg veszíteni. Lépjünk ki most a tornateremből és rájövünk, hogy az élet is egy testnevelés óra. Lehet, hogy nem testfejlesztő, de annál inkább személyiségfejlesztő. Veszítve győzni. A humánum gyönyörűsége ez a történés, mivel győzünk önmagunk felett. Vesztes – nehéz szó, de aki ki meri mondani úgy, hogy az elejére egy „én”-t és a végére egy „vagyok”-ot helyez, az gerinces ember. 

2013. április 26.
Czáboczky Szabolcs

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése