2013. május 4., szombat

A trón



A trón

1. rész:
R. Őfelsége

Ismeretlen nemzet fiai voltak. Egy misztikus köd fedte el őket a mindennapi történések monoton és megszokott viharaitól. Nyugalom, kedélység, rutin, hétköznapiság, unalom és szürkeség. A sors különös módon hívja egymáshoz az embertársakat, de valójában semmi különöset nem tudunk mondani róluk, csak annyit, hogy ők valami nagyért voltak felelősek. Hogy kikről van szó? Én nem tudom. Egyikünk sem tudja. De talán mégis tudjuk.
R. Őfelsége szokásos péntek esti színházlátogatásának tett eleget egy nyári éjjelen.
Fülledtség és nyomasztó meleg jellemezte az egész főváros légkörét. A rögös, macskaköves úton egy hintó közelített a színház felé. Aranyszínűre festett, kacskaringós faragott indák díszítették a járművet.  Bárki is ülhetett a hintóban, annak is ugyanúgy verejték verte a homlokát, mint mindenkinek, aki az utcát rótta abban az órában. A hintó kisablakából beszivárgó enyhe szellő se segített, mivel az illető homlokán még több izzadságcsepp jelent meg a szellő hatására. A méltóságteljes lovak bevágtattak a színház elé oly buzgón, mintha koronázási ceremóniára vinnék a királyt. De ez csak egyszerű színház est volt.
R. Őfelsége testőrségének két tagja állt a színház bejárata előtt. Vörös, kék és fehér színek ékesítették öltözetüket és a stílus valahogyan a huszáröltözetre hasonlított, azonban mégsem az. Az egyik legény futott a hintó ajtajához úgy, hogy a vállához döntve tartotta a szuronyos puskáját. Az arcán hazafias büszkeséggel nyitotta ki az ajtót. „Végre én nyithatom ki Őfelségének, a Haza urának az ajtót.” – gondolta. R. Őfelsége kiszállt feleségével együtt. Pompának nem is lehet nevezni azt, ahogyan készültek erre az egyszerű színházi előadásra. Nem pompa, hanem valami több. Valami sokkal több. Képzeljünk el egy épületet, ami a barokk irányzat legdicsőségesebb formáit alkotja és a túldíszítettség netovábbját sugározza magából, amin nincs egy olyan négyzetméter, amin ne lenne valamilyen cifra növénycsokor. Pontosan ez volt R. király és a felesége, csak ember formában.
A királyi pár belépett a színházba és a többi mind a megszokott metódusban történt. A testőrség felvezette őket a királyi páholyba, ahonnan a legjobban tudta figyelni az uralkodó a színpadon zajló történéseket. Az előadás kezdete előtt a zenekar a birodalmi himnuszra zendített rá, amit kötelező volt minden jelenlévőnek fennállva énekelnie mélyen és tisztességesen. A himnusz – természetesen - R.-ről és az ő dicsőségéről szólt. A himnusz részletesen beszámol arról, hogy Őfelsége milyen hősiesen képes egy lúdtollat kezébe venni és olyan mozdulattal aláírni egy elé terjesztett rendeletet, hogy olyat még a világ se látott. A költő ugye nem felejtette ki a Birodalom szent dallamából azt sem, hogy mindennap hogyan is végzi el illemhelyi tevékenységét a király. Kétség sem férhet hozzá, hogy királyhoz méltóan, vagyis dicsőségesen és győztesen.
Az előadás elkezdődött. Őfelségének szíve ügye volt a színház. Miért is? Azért, mert a színház is őróla szólt. A mai előadás címe is így hangzik: Őfelsége R. királyunk bátyjának sógorának unokatestvérének daliás reggelizése. Milyen gyönyörű cím, nemde? Azonban ezen - az irodalmi művek közül magasan kitűnő – dráma kicsit hamis volt. Olyan egyértelmű, hogy miért. Őfelsége bátyjának a sógorának nincs is unokatestvére! Az ifjú drámaíró nem számolt ezzel, pedig még tizenkét éves korában is a király családfáját tanulta az iskolában, úgy ahogy mindenki más. Az első felvonás után R.-nek feltűnt, hogy valami nincs rendjén a darabbal, de valójában ügyet se vetett rá. Élvezte az estét. Élvezte, hogy minden pénteken, mindig ugyanabban az időpontban, ugyanarra a dallamra zendítenek rá, és utána meg egy olyan darabot adnak elő, ami valamilyen úton fogva hozzá kapcsolódik. Igen, élvezte…

2. rész:
Forradalom

Másnap forradalom tört ki. A fővárostól néhány méterrel északra volt található a királyi palota, aminek olyan tömény falai voltak, hogy összehasonlítható akár egy várkastéllyal is. Emlékeztethet a Bastille-ra… Négy bástyája volt, négyzet alakú alappal. A bástyákon, az apró félköríves ablakokban, a vastag kapuknál és mindenhol, mindenhol a testőrség állt strázsát.  Egy általános tüntetéssel indult az egész, amire az emberek temérdek számban gyűltek össze a palota elé. Különböző jelszavakat üvöltöttek a nyomort már megunt emberek, amiket a királyellenes szónokok hangoztattak. „Köztársaságot! Egyenlőséget és szabadságot! Átkozott legyen a király!”  - és még ehhez hasonló kiáltások hangzottak el azon a napon egy délelőtti órában. Nemzeti színű zászlók tűntek fel itt-ott a tömegben. Nem tudni, hogy honnan szerezték ezeket, mivel azok a színek, amelyek a nemzeti múltra emlékeztettek, be lettek tiltva a király által. Új színeket fogadtak el R. Őfelsége uralkodása óta. Csak a király és az állam színeit. Mást nem. „Új korszak kopog a mai napon az emberek ajtaján. A királyi méltóság lesz az elsőszámú méltóság ebben a csodás országban, ahol a nép szolgálja a királyt és a király szolgálja a népet.” – így hangzott a már hatéves szónoklat.
Szép szavak voltak. L. vissza is emlékezett arra a pillanatra, amikor a palota erkélyén úgy állt az újdonsült király, mint egy megváltó. Új korszakot ígért. Be is tartotta, mert a nyomor korszaka köszöntött be. L. hallgató volt, aki az ország egyik legszínvonalasabb egyetemét látogatta. Természettudományi ismereteket tanulmányozott éjjelenként az olcsó szobájában, amit egy vendéglőben bérelt ki. Alacsony termetű volt és – már amennyire megengedhette magának – elegánsan öltözködő. Mindamellett, hogy a természettudomány érdekelte, kapcsolatban állt egyes egyetemi körökkel, amelyek titkos összejöveteleken a király megbuktatásáról tanácskoztak. Gyűlölte a Monarchiát és R. királyt.
A hangos tömeg kellős közepén állt és velük együtt üvöltötte a lázadó jelszavakat. Hirtelen lövés dördült el. Sikítást és zokogást hallott a tömeg elejéről, ahol a testőrség tartotta vissza a tömeget a kapuktól. Megijedt. Nem tudta, hogy mitévő legyen. Egy síró fiatal legény vonszolt egy meghalt emberi testet feléje. Orvost keresett, azonban L. tudta, hogy bárki is legyen az, akit szíven lőttek, azt már nem lehet visszahozni az életbe.
-         Maga orvos? Kérem, segítsen rajta! Már az sem érdekel, hogy orvos, vagy szakács, vagy hivatalnok, vagy az Úristen! Csak segítsen rajta! – őrülten zokogva nyögte a legény.
L. válaszolt volna neki, és szeretett volna rajta segíteni valahogyan, de újabb lövések dördültek el, és a tömeg lassan szétszéledt. Csatatérré vált a palota előtti udvar. Az újszülött forradalmárok, akik fegyvereket szereztek a kaszával és vasvillával leszúrt testőröktől, az udvaron lévő hordók mögé bújtak fedezékbe. Lövés követte a lövést, az ember még a saját hangját sem hallotta. L.-t valaki karon ragadta és egy hordó mögé rohant vele. Az illető kezében egy bajonett volt, a puska hiányzott.
-         Megőrültél, bajtárs? Csak nem akarod agyonlövetni magad? Testőrök nyüzsögnek mindenhol a palotán belül és olyan célpontokra várnak, mint amilyen te vagy. Nincs idő a bemutatkozósdira, de hívj K.-nak. Ha valami baj van, üvölts! Puskát kell találnom…
Elrohant, közben ordítva: „Éljen a forradalom!” L. alig vette észre az illetőt, de egy perc múlva már magához tért és puskát akart keresni, mert fegyvertelenül itt ülni egy hordó mögött öngyilkosság.
Fel akart állni, azonban valami nem engedte. Szédülni kezdett. A szeme előtt minden elhomályosodott. Többször rázta a fejét, de fogalma sem volt, hogy mi történik vele. Egy visszhanghoz hasonló hang szólalt meg a fejében:
-         Én atyám! Ki vagy a sejtekben?
-         Mi történik? Ki beszél hozzám?
-         Én te vagyok. Itt élek a sejtjeidben.
-         A mikben?
-         Nem számít. Idővel majd megtudod.  – enyhe nevetéssel mondja a hang.
-         Mit akarsz?
-         Mondani akarok neked valamit, mielőtt megtennéd azt, amire el vagy rendelve.
-         Miről beszélsz?
-         Nézd, hogy mi történik. Emberek és fegyverek. Uralkodók és államok. Népek és nemzetek. Nézd és lásd, hogy milyen egyszerűen fúródik be a golyó mellkasba! Ember az ember életét oltja ki. Testőr és forradalmár. Emlékezz! Emlékezz a múltra, nemzeted múltjára, hogy mi történt száz évvel ezelőtt a te őseiddel. Vérengző volt az a forradalom, hidd el. Sokkal emberpusztítóbb, mint ez. Az a rengeteg becsületes és dolgos munkás, akik életüket áldozták, de miért? Azért, hogy megint más uralkodjon felettük? Hogy adjon kenyeret, aztán megint elvegye? Bárki legyen az: barátod, bajtársad, apád vagy anyád – teljesen lényegtelen. Uralkodik és ennyi...
A hang elhallgatott, és újra a lövéseket hallotta maga körül. Magához tért. Jobbra nézett, ahol a palota bal sarka volt. Nem gondolkozott semmire se, csak egyszerűen odarohant. Elbújt a sarok oldalában, hogy a kapu előtt lévő testőrök ne vegyék észre őt. Tapogatni kezdte a falat és észrevette, hogy ahol éppen az ujjai érintették, érdesebb felszínt éreztek. Kopogtatott. A fal nem halk és gyengéd választ adott – amiből tudjuk, hogy tömény -, hanem hangosat és mélyet. Fa és mögötte van valami…
K. és egy társa megjelent ugyanott egy puskával, amire már rá volt rögzítve a bajonett. Fedezékbe vonult a bal sarokba.
-         Bajtárs! Ez itt egy ajtó! – szólt L. K.-nak.
-         Akkor mire vársz? Törd fel a zárat vagy valami! A testőrök a nyakunkon vannak. – kiáltotta K., és a közeledő testőrökre lőtt újra.
L. három lépést tett háttal az ajtónak, majd nekirohant. Rögtön betört. Nem is kellett erőlködni.
-         Gyere M.! Itt már nem tehetünk mást, de talán a palotán belül még igen. – mondta K.
Ők hárman eltűntek a rejtett ajtó mögött…

3. rész:
A trón

Csigalépcső vezetett fel a lehetséges végtelenbe. Rettenetesen szűk volt a tér és a lépcsőfokokon is látszódtak, hogy a hosszú évek mennyire megviselték őket. A baloldali falon fáklyák égtek. Az ajtón kívül az egyik testőr hangját lehetett hallani. Parancsokat osztogatott.  K. szorosan fogta a puskáját úgy, mintha a kezéhez lenne ragadva és felkészült a legváratlanabbra is.
M. idősebb volt, mint K. Hasonlítottak egymásra. Első pillantásra azt gondolná róla az ember, hogy kalandor, kalóz vagy matróz, aki olyan szenvedélyt űz, ami az életébe is kerülhet. Ez a szenvedély pedig nem más, mint a veszély. Veszély és szenvedély. Érdekes, hogy ez a két szó és gondolat rímel. Talán pont egymáshoz illenek. Talán egymásnak lettek teremtve…
Követték a fáklyák fényét, ahogyan fokozatosan feljebb és feljebb másztak - mivel csak mászásnak lehet ezt nevezni – a lépcsőkön. Olyan volt, mintha soha nem ért volna véget. Mintha a mennybe tartanának.
L. újra szédülést érzett. Elsötétült előtte a világ és mintha valami kényszerítette volna arra, hogy leüljön az egyik lépcsőfokra.
-         Ezzel meg mi van? Nem bírja a szűk helyeket? – kérdezte M.
L. nem hallotta őt, mert nem hallott semmit és senkit a környezetéből. Csak a csend uralta a fejét. Hirtelen újra megszólalt ugyanaz a hang:
-         Még meddig akarjátok ezt elviselni? Mondd, meddig?
-         Miről beszélsz?
-         Erről!
L. szemei előtt sivatagi táj jelent meg, ahol elvétve küzdött az életért bozót és fűszál. A látóhatárban alacsony, szögletes, fehér házak voltak. Egy hatalmas gépezetet látott, ami a házak felől közeledett. Gömbölyded alakú volt, egy hosszúkás kerékkel rendelkezett, ami valamiféle érdekes lánccal volt körbetekerve. A tetején egy ágyúszerű cső fordult először nyugatnak, aztán keletnek, majd északnak. A homokban mély nyomokat hagyott a lánc. Elrobogott előtte, és a következő falu felé tartott. Békésen gurult előre ez a fura ágyúféleség, amiről L. azt sem tudta, hogy eszik-e vagy isszák. Aztán felrobbant. Semmiből semmi egyszerűen felrobbant. Gomolygó füstfelhő szabadult fel belőle úgy, mintha egy szellem hagyna el egy emberi lelket. Lángok kacérkodtak – ahogyan L. leszögezte magában – a „nagy gépen”.
Egyszerre csak tömegzajt hallott mindkét faluból. Őrülten ordítozó, katonának kinéző emberek rohantak előre, mintha elveszítették volna teljesen a gondolkodási képességüket. Vörös kendő volt a homlokukra kötve és furcsa eszközökkel hadonásztak a kezükben. A másik faluból is hasonló emberek közelítettek feléjük, azonban az ő homlokukon zöld kendő volt. Rohantak. Rohantak, mint a bolondok, amíg hirtelen a vöröskendősek közül az egyik hanyatt nem vágódott. Meghalt. Nyolc helyen is vérzett a mellkasa. L. tudta, hogy lelőtték, de el nem tudta képzelni, hogyan fúródott belé egy szempillantás alatt nyolc töltény. Aztán megtudta, amint a két csapat a furcsa eszközökkel lőni kezdték egymást. „Szóval ezek valamilyen puskák.” – gondolta L. Addig lőttek, amíg mindegyikük meg nem halt. Ott hevertek csendben, mintha semmi sem történt volna, és csak folyt a vér…
-         Ez a ti jövőtök! – újra megszólalt a hang a fejében – Meddig akartok még hinni a királyoknak? Király, forradalom, új király. Miért? Egy szék és egy fémdarab az, ami úrrá teszi őket. Fölétek emelkednek. Egy helyről adták ki a parancsokat, a rendeleteket és a hülye törvényeket. Mialatt lúdtollal firkantottak a papírra, kényelmet éreztek a hátsójukban, mert ültek. Abban a székben ült mindegyikük, ahonnan…
A hang elhallgatott, és L. azt érezte, hogy valaki vállánál fogva rázza őt.
-         Bajtárs! Bajtárs! Mi van veled? Mondj már valamit! – K. aggódott.
L. újra látta maga előtt a lépcsőfokokat és a fáklyákat a falra függesztve.
-         Semmi, semmi. Csak… elfáradtam. – mondta L.
-         Nem úgy néztél ki. – durván mondta M.
-         Már mindegy. Menjünk tovább! – terelte a témát L.
K. és M. egymásra néztek értetlenül, de aztán ügyet se vetettek rá. Néhány perc múlva egy ajtóhoz értek, ami zárva volt. M. berúgta minden erejével, amit a jobb lábába összpontosított. Egy folyosó volt előttük. A falakon hatalmas méretű festmények lógtak. Minden képen R. Őfelségét lehetett látni. Minden képen más pózban. Az egyik kép azt ábrázolja, hogy milyen méltóságteljesen ül a trónján. A másik kép az alvó királyt mutatja be nekünk, ahogyan a Haza jövőjéről álmodik. A harmadik kép – a birodalmi himnusz ihletője -, ahogy Őfelsége éppen az illemhelyén végzi a dolgát. Ezen kép előtt énekelteti el nap mint nap a király a testőrségével az ő gyönyörű dallamát.
A három legény körülnézett a folyosón, azonban egy lélek sem volt ott. Velük szemben egy széles kapuszerű ajtó volt, amire ennyi volt írva: Királyi trónterem. K. benyitott, ahol nem volt más, csak a trón egy emelvényen és maga a király. R. épp háttal volt a három forradalmárnak és nem látta, hogy ki lépett be a hatalmas ajtón. Egy kisszekrény volt előtte, ami derékmagasságú volt, és éppen egy italt készített magának.
-         Á, B.W. tábornok! Végre megérkezett. – mondta R. király – Lenyűgöz a leleményessége. Nem tudom, hogy jutott be a tömegen keresztül, de nem is érdekel annyira. Ezt a csőcseléket el kell hallgattatnunk, mielőtt a környező államok észre…
Őfelsége szava elakadt, mivel megfordult és látta, hogy kik állnak vele szemben. Az utolsó dolog, amit látott életében, hogy egy forradalmár a puskájával pontosan a fejét veszi célba.
K. letette a puskát nagyon lassan. Ott hevert a király szétloccsant fejjel összerogyva, háttal a kisszekrénynek.
A három legény hirtelen valami hihetetlen boldogságot érzett, majd ugyanolyan hirtelen lettek tanácstalanok.
-         Most mi legyen? Ki a vezetőnk?  - kérdezte bizonytalanul M.
-         A köztársaság lesz és a kormány. – mondta K.
-         Jó, de ki lesz a kormány feje? – kérdezte M.
Erre a kérdésre hirtelenjében nem tudott válaszolni K. Értetlen arcok néztek egymásra. L. észrevette, hogy mit kell tennie:
-         Nem. Senki se lesz a vezetőnk. A nép lesz a király! – mondta L.
Tátott szájjal nézett a két lázadó L.-re, mintha ő maga egy csodát testesítene meg.
-         Nem kell ide senki, hogy adót vessen ki ránk. Nem kell senki, hogy kenyeret és jólétet ígérjen. Szépek az ígéretek, de eddig melyik volt az a királyunk, aki tényleg betartotta a szavát? Körülbelül száz évvel ezelőtt vívott ki népünk egy győztes forradalmat és mi lett belőle? Új király, akit követett a fia, majd annak a fia. Hol vagyunk most? Egy újabb forradalom közepén. Király, forradalom, király, forradalom. Elég volt már! Elég, hogy egy ember miatt ezrek halnak meg odakint. Azok, akik épp most a palota előtt küzdenek egy nemes célért – ők a királyok! Mi mindannyian királyok vagyunk, mert, ha ez a nyomorult – a halott királyra mutatott – király volt, akkor mi akár császárok is lehetnénk. Ezért nem ülhet senki abba a székbe ott. A romlás székébe, amit úgy hívnak, hogy trón. Csábító a hatalom. Mindannyian azt képzeljük magunkról, hogy mi méltók vagyunk arra, hogy emberi sorsokat igazgassunk. Azt képzeljük, hogy a trónon ülni a legnagyobb dicsőség, még akkor is, ha egy forradalomban győztünk. Vesznie kell a romlás székének!
Egy pillanatig K. és M. mozdulatlan lett, és úgy érezték, hogy L.-nek igaza van. Elgondolkoztak. M. az ajtó felé fordult, kinyitotta és egy fáklyát emelt ki a tartójából onnan, ahonnan érkeztek a folyosóra. M. lassú léptekkel ment vissza a trónterembe, és hallotta, amint a jobb oldalról, a folyosó végéből a király testőrei közelítenek.
-         Jönnek… - teljes nyugodtsággal mondta M., és becsukta a terem ajtaját.
-         Hadd jöjjenek. – mondta L.
K. felemelte a király testét és a trónra ültette. M. lassan közelített a fáklyával. A trón bal sarkát érintgette, és amikor látta, hogy lángra kapott visszament a társaihoz ugyanolyan lassan.
-         Testvérek. Itt kezdődik az igazi szabadság! – mondta L.
És a trón csak égett, akár egy jelenés. Nem tudták eldönteni, hogy minek véljék ezt a gyönyörű csodát. Talán úgy égtek a lángok, mint az elmei felvilágosultság fényei, amelyek a végtelen sötétségben reményként gyulladnak ki. Vagy talán úgy égtek, mint egy kegyetlen máglyán, amin Giordano Brunót a tudatlanság és az emberi önzés lángjai fokozatosan felemésztettek. Nem tudom, hogy milyenek voltak a lángok.
A testőrök betörtek a terembe, és amint meglátták a lángoló trónt és királyt, rögtön összeestek és eszméletüket vesztették. Úgy hevertek ott mozdulatlanul és szégyenteljesen, mint egy régi rendszernek felbukkanó romjai.

2013. május 4.
Czáboczky Szabolcs  


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése