2013. augusztus 20., kedd

Koppány utolsó dala



Koppány utolsó dala

Bölcsőm felett táltos regélt,
Midőn Róma csak rettegett,
Vérem tüze nem hazudhat
Annak, amit szívem féltett.

Ím, állok sorsnak mezején,
Míg bor csúszik le torkomon,
De holnap talán keresztet
Döfnek majd át a hasamon.

Édes csend borul álmokra
E hűs, magányos éjszakán,
Mert éltünk át kell, hogy essen
Népünknek zordon viharán.

S rám tekintett oly sok harcos
Bízva drága győzelmünkben,
Lehel és Bulcsú bosszúja
Ragyogott bátor szemükben.

Ékes szavamra hallgattak,
Ami az igazságom volt,
Már virradóra tért s bennem
A kétely most fészket rakott.

Óvó szándék szorít kardot
A szép magyar szabadságért,
Gyenge karom el nem bírja,
Mert számon kér a szavamért.

Ki vagyok én? Koppány mikor
Tett és nem büszkén szónokolt?
Történt-e már olyan, hogy a
Szavam tettemnek behódolt?

Lidérc kísérti a szemem,
S már tudom, holnap elveszek,
Gőgömet végre elvetve
Méltó vezérként elesek.

Árpád szelleme nem nyughat,
El nem bukhat, mit magasztalt,
S holnap vele együtt ott fenn
Továbbzengem az ősi dalt.

Hajnalcsillag oly lassan jő,
Nem akar választani még,
De, ha engem választ, akkor
Mellettem harcol majd a nép.

2013. augusztus 20.
Czáboczky Szabolcs

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése