2013. október 27., vasárnap

Alkotónk: Frankenstein



Alkotónk: Frankenstein

Századunk virága a temetőben hervad el,
Szökevényekként járjuk a betonösvényeket,
Mozgunk, de az idő csak lassan múlik, múlik el,
S már nem látjuk az útszélen küzdő növényeket.

Kik vagyunk? Anyánkat egy eszme összetákolta,
Hiszen minden darabjától a testünk megrendül,
Apánk az a cég, aki anyánkat megálmodta,
Hogy az áram életként fut majd rajtunk keresztül.

Kik vagyunk? Undorodunk a Naptól és fénytől,
Merész, aki tudja még, hogyan pendül a vén húr,
S aki fösvénynek gyönge és fél az égiektől,
Azt a sors megemészti, mert itt sötétség az úr.

Századunk világa a nagygépek nemzedéke,
Mégis szánalmas minden szentnek vélt gonoszsága,
Bennünk nem csörgedezik a holtak dicső vére,
Mi már nem tudjuk, mi az a Mennyeknek Országa.

Sápadt, rideg arcunkon üvöltenek a ráncok,
Az ifjú sokat élne, mégse tudja merre tart,
Bolond bizonysággal megy, míg nehezek a láncok,
Frankenstein, adj még, adj még, adj még őrült zűrzavart!

Mosolyunk hiú álca az őszinte szemeknek,
A szeretet távol jár, hiszen gép által lettünk,
Veszett földön fájdalom ez az érző szíveknek,
De ne aggódjunk, előbb-utóbb majd porrá leszünk.

2013. október 27.
Czáboczky Szabolcs

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése