2013. október 20., vasárnap

Faggyútébolyda



Faggyútébolyda

Törmeléket csiszol az ár.
Sekély medrében hullámát
Nem ismeri a folyóvár.
Szél fújja felém az ősz illatát
És vele együtt lenge dögszagát…

Fáradt szemem tágra nyitva,
Nincs baj, hiszen ébren vagyok,
Fehér fallal körbevonva
Elhagytak engem az arkangyalok,
S itt nincs más dolgom: élek és halok.

Ahol tévé van, vécé nincs,
És kísértet a képernyő,
Ott a józan ész drága kincs,
De, ha bent nyílik ki az esernyő,
Nem leszek más, csak árnnyal ébredő.

Csuszamlós e faggyúpadló,
Lágy, akár a habos tejszín,
Hanyatt estem, mint egy vadló,
S elgondolkoztam, hogy mi is a kín,
Ami él, míg nem vigasztal a szív.

Üvöltések, kiáltások,
Pengetném a hangszálakat,
Verejtékes sikítások,
Ápolónőket és apácákat -  
Hallgatnám őrült visításukat.

Én hiszek a szerzetesnek,
Mindegy, bölcsen kit is okol,
És hinnék a szeretetnek,
De Isten híve is mindent torol,
Hisz sötéten is e világ pokol.

Őrület, düh környékez meg,
Nemes tettem belefagyott,
Zsírba írok nagy köröket,
S kezem a falban egy nyomot hagyott,
Dühtől e szoba bő lángra kapott.

Csak olvad a semmiségbe,
Vele együtt olvadok én,
Emberiség: megemésztve,
Mégis élek még, és van még esély:
Te bolond költő, kín nélkül mesélj!

2013. október 20.
Czáboczky Szabolcs

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése