2013. december 21., szombat

Betegen



Betegen
(E. Ú-nak)

Legalább ismeretlen vagy, drága,
Úgy, mint sűrű koronának csupasz ága,
Cellaajtók nyílnak,
Sikoltva csak rínak:
Ide zárunk, szív, hosszú rabságra.

emlékeztetsz valakire és mégsem,
ismerős mosolyodat
megértettem,
arcod vonalát
érintettem,
izzó testedet
méregettem,
hajad illatát
érezhettem,
mindent tehettem és mégsem.
te homály, mondd csak,
ki vagy te,
hogy így fegyverezel le?
hogy simuló kérdésedre
csak makogó válasz felelhetne?
hogy a ragyogó szempár
megbabonáz,
hogy ködben kapkodott
az átok és a fohász,
ki vagy te,
hogy szerelemben szerelem égjen?
hogy ikrek iránt két érzés éljen,
tudom ki vagy és mégsem,
tudod, miről beszélek?
én sem.

köhögés – legalább valami megmarad,
s amikor ajkad az arcomon maradt,
hosszú, bonyolult rítusban vert gyökeret bennem
a vírus.
két kezemen tudom megszámolni,
hány mondatot is váltottunk,
de nem tudom, kit kell azért vádolni,
hogy egymásnak
még
nem ártottunk,
egy nap elrepült,
a második is, de mégsem,
mert, amíg gondoltam, hogy szótlanságban végzem,
te kérdést tettél fel,
s leültél mellém,
aztán felkeltél, elmentél,
s többé kérdést fel nem tettél,
egy szót se, egy pillantást se intéztél
felém,
s amíg az őszi fák eltakarnak téged,
és nem neveznek áldott nevén,
beleim csomót kötnek,
gyomrom magába fordul,
s mind hányingert követelnek.

zavar, zavar, mindenhol csak zavar,
ami egy fortyogó bográcsot kavar,
de talán nem is találkozunk többé
soha,
de bár látnálak újra,
s akkor baráti öleléssel fogadnánk egymást,
míg a szemem vakulni kíván meg majd folyvást,
hisz bármennyire is oltanám el benne
a tüzet,
újralobbannak a lángok és égnek,
üvöltve a bűnös szót: szeretlek!
követve ezzel: nem is ismerlek!

2013. október 6.
Czáboczky Szabolcs

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése