2011. május 23., hétfő

Magyarnak lenni

Magyarnak lenni

Magyarnak lenni sors és végzet,
Magyarnak lenni nemcsak szó, faj vagy nézet,
Nem könyv, nem zene, se nem vallás,
A magyarnak nevetés a sírás,
Nem múlt, nem jelen, se nem jövő,
Bábként kezelte minden cselszövő,
Bár levetnénk a súlyos terhet,
Mi létünkből elvesz egy-egy percet,
De hordjuk, mert magyarnak lenni,
Kínszenvedés közt is azt jelenti,
Hogy minket el nem pusztíthat semmi!

2011. május 23.
Czáboczky Szabolcs

2011. május 14., szombat

Óda a természethez

Óda a természethez

Ha visszatérne hozzád minden ember,
Ha a régi lenne ég, föld és tenger,
Ha minden fát az a szél süvítené,
Ha minden állat szavadat üvöltené,
Ha minden út csak arra a helyre vezetne,

Ha minden folyó útja neked felelne,
Ha minden levél általad mozogna,
Ha minden lény rended szerint osonna,
Ha régi mivoltodat újra kivívod,
Ha az embert végső párbajra kihívod,

Ha véget ér az ember zsarnoksága,
A gyarlóság elillan, lehull az álca,
De elbukva szabadon térünk vissza,
Nem lehet más, aki vizünket issza,
Nincs is már, aki menedéket adna,

Nincs más, aki téged életben hagyna,
Térj vissza a földhöz, melyből vétettél,
Amit egykoron véred által éltettél,
Több vagy, mint erdők, folyók vagy szép tisztások,
Szent Természet, előtted életünk zálog!

2011. május 13.
Czáboczky Szabolcs

2011. május 2., hétfő

És jő az unalom...

És jő az unalom…

És két képet festettem bennem terólad,
Képzelj egy képet, mi életet ábrázol,
Mi néha őszinte szavakat nem szólhat,
De mégis őszinte, mit elfed a távol!

Második kép, amit festettem terólad,
Szürke: döntéshiányt és kétséget tájol,
Üres szavakból fakadó baljóslat
Mitől színesen is csak szürkének látszol!

Beszédkor e két kép váltja egymást bennem,
És néhány szavadról nem tudok dönteni,
Ki tisztel, vagy egy álszent áll velem szemben.

Ami fáj - neked igyekszek kiönteni,
És jő az unalom benned, mint a mozdony,
Erre a képre mily képet fogsz ölteni?

2010. január 3.
Czáboczky Szabolcs

És csak várok...

És csak várok…

Mintha éji szivárvány tündökölne az égen,
- éji szivárvány ő maga is – úgy látom arcát,
Mintha érezném, mégsem
Ültettem el az aknát!

Mintha januárban is rügy fakadna a fákon,
- ő a Nap, az eső, a természet – én rügy fán,
Átugranék az árkon,
Mégis beleesek, lám!

Mintha két könyv kíváncsian fellapozná egymást,
 - ő az én hűséges olvasóm – én pedig övé,
Felháborodok, és lásd,
„Nem baj” tesz költőivé!

Mintha hóvirág tekintene fel tulipánra,
- ő a tüzes tulipán – én a félénk hóvirág,
Költöttem én egy szárnyra,
És nem hagy el e világ!

Mintha aljas kalóz talált volna a kincsére,
- ő van leírva minden érmében – én a kalóz,
Számítottam estére,
De a fény csak behálóz!

Mintha a váróteremben várna az orvosra,
- ő az orvos, ki gyógyít – én a beteg, ki nyávog,
Várok találkozásra,
Mit tudom, meg nem bánok!

2011. január 4.
Czáboczky Szabolcs

Hamleti üzenet (Szónoklat I.)

Hamleti üzenet

Mit végül is e korról szólhatnék, csak síromon túli
titok, mit elzár Isten, s ezért, hol
kiszáradt ajkam nem szólhat,
És bár szuronyos a szó, mi ragad bizonytalan
kiejtésemre, vagyis inkább szuronyos lenne,
ha számra is, nemcsak elmémre szállna,
a kép az Emberről!
Ó, mily szép is az emberi lét, mert a Béke itt
a hűvösem színes zsarnok, ki a börtönrácsokat
is összefont virágcsokrokkal nehezíti meg,
és a rabok lábán a láthatatlan béklyó,
mit nem érez, minek nem érzi zörgését,
mi a szolgaság ünneplését idézi,
mi a legszebb napjainkon is kínszenvedést okoz…
De nem! Lába szabad, mert tudja, hogy
nincs oly lánc, mit őt függővé tenné, nincs oly
erő, mi véres husánggal fenyítené, ahogy
egykoron volt szokás, és csak
boldogan szökdécsel a napsütötte mezőn…
Mert Jupiter megáldja Vénusznak kegyeltjeit,
kikre azon jelző nem tapasztható: csalárd,
mivel létükben, mivoltukban megfogantatott
a csalárdság,  bennük él a szépségnek
tana, a tavasznak virágzása, a fagyott jég
olvadása,
mert ők azok, kik feloldják az ily maró
feszültséget, kik a Napban égetik el
embernek íratlan szabályait,
és bár akarat ellenére, akarat nélkül születvén
az akarattal szembeni ájtatosság helyett
az élvezetek hálójával rohantak szemben,
és míg történelmen keresztül tett a tettet szült,
élvezet volt az, miben az igaz tett megkövült.
És lám, így a tett szála elszakadt a szerelemmel,
- oly csúf szó, és mégis áhitatos – de szóba
kell foglalni egy oly érzést, mit gyarló
ember ápol már oly régóta.
De csak tudnám, hogy a szerelem miért
kegyelmes pártfogója egy oly jelzőnek,
mi bár vétkes, de e korban dicső…
Tudatlanság, ó, ezen új korban is, mily
képmutatóan mereszted ki melled
a magaslatok magaslatán,
így bevésed magad a fogékony elmékbe,
és álcázottan teszed őket okossá…
Mert bár egy méltóságteljes okos is tudatlan,
ha nem sújt le a józanság kardjával butaságára!
És míg Józanság, te szent, fel nem kerekedel,
Haha, csak argumentum ad ignorantiam
minden szó, minden tett, minden értelem,
és így fogom józanság kardját:
én büszkén vétkezem!

2011. január 5.
Czáboczky Szabolcs