2013. július 27., szombat

Élj, magyar!



Élj, magyar!

Szürke és kopár faágakon fekete holló károg,
Csőrében már nincs gyűrű, hisz elveszett a bűvös három,
Járom az utam veletek, keresünk téged, Igazság,
De az úton megbotlunk párszor, végül elborul a fejünk már,
Hát, ha Mátyással halt meg az Igazság, ő már ott marad,
Meghalt a Nemzet fia, ő ma győzelmet már nem arat,
De itt vagyunk Mi, akik majd felállunk, akik majd megyünk,
Ki a szürke erdőből, és kiáltsd, hogy élj…!
Fel a fejjel, népem, mert nem minden veszett el Mohácsnál,
Nem búsultunk mi örökké a nagy janicsáragáknál,
És mi is egykor megvívtuk a népek véres tavaszát,
De bilincsben dúdolták a vértanúk Kossuth nótáját,
És volt egyszer egy Trianon, sokat sírtunk már felette,
De Európa papa e nemzetet még el nem temette,
És nem is fogja, mert volt ez, volt az, a gondolat ravasz,
De lehet itt akár a pokol is, akkor is lesz tavasz!
Mosolyogj, testvér, és nem kell most gondolnod semmire se,
Elszürcsölünk egy pohár tokajit a szép emlékekre,
S a föld, amiből nőtt a tőke, az adta neked e lét,
Adj hálát Istennek, hogy adja magyarnak a magyarét,
Lásd, ahogyan fénylik a nap alatt a szép búzakalász,
Amiből kenyered lesz, amit azt sem tudod honnan vársz,
De egy asztalhoz üljünk, egy jó temérdek nagy asztalhoz,
Ahol majd minden testvér ott ül, és majd azt oszt, amit hoz,
És majd mesélünk csípős vicceket tanárról, anyósról,
És érdekes történeteket szerelmekről, csókokról,
Lesz, aki félénken visszahúzódik, és szótlan marad,
Lesz, aki úgy kiált, hogy felette a tető beszakad,
Mégis majd mind együtt örülünk: igazmondók és csalók,
Hogy még mindig nem húzták ki a földet a lábunk alól,
Élj, magyar! Ne bóklássz mindig a szürke múlt ösvényein,
Nem győzhetünk mindig a savanyú jelen fösvényein,
De élj minden percet, mintha ajándékba kaptad volna,
Mert a természet is olyan, mintha csak neked táncolna,
Amikor a tükörképedet látod a pocsolyában,
Ráeszmélsz, hogy ott dobban szíved - életed mosolyában,
És, mint jó magyarok, nem kell most, hogy értelmet keressünk:
Együtt kéz a kézben a napsütésben sírjunk és nevessünk!

2013. július 27.
Czáboczky Szabolcs

2013. július 26., péntek

Üres



Üres

Szédült, üres szavakat keresek,
Amik elringatnak, akár egy csecsemőt,
Hogy soha többé fel nem kell keljek…

De várjunk csak! Hová tűntek a szép mezők?
Gyermekkorunk álmai és az útvesztők,
Mert az élet nyilai százfelé mutatnak,
De épp oda jutsz ki, ahol a kutyák ugatnak,
Igen, mert ők már nem kérik azt a csupasz csontot,
Eltépik a láncot, lenyúzzák bőröd és húsod,
Mert te is olyan préda vagy, mint én ebben a világban,
Olyanok vagyunk, mint egy kis sereg egy nagy erős várban,
Egyenként vesznek ostromzár alá, majd kiéheztetnek,
S a nagykutyák végül egy szép erkélyről kivégeztetnek,
A hóhérbankár fényes pallosát magasra emeli,
Míg hájas apja iratait a Wall Street-en keresi,
De állj! Hogy értsem ezt? Vajon most egy dollár a szabadság?
Vagy manapság megunt jelszónak számít már az igazság?
A szabadság annyi, hogy azt gondolsz róla, amit akarsz,
Az igazság pedig mindaz, amit te majdan eltakarsz,
Hidd el, még sok mindent fogsz a sírodba magaddal vinni,
Emléket és szerelmet fogsz az istenednek átadni,
De a földben úgyis ott maradsz, kell maradjon valami,
Hogy bebizonyítsd: igenis, te olyan vagy, mint mindenki,
Megmutatod, hogy lássák: nem vagy te Krisztus vagy Petőfi,
Vízen járkáló vagy ködből köddé lett drága hazafi,
Ó, lángolnak a szívek: Talpra magyar! Vagy talán mégsem?
Lehet, hogy én is végül Pató Pál urak között végzem,
Mert egy ócska képernyőről kapják meg a bálványukat,
Tinilányok reményveszetten élik bús ábrándjukat,
Karóra, szemüveg, táska – jaj, de gyönyörű kellékek,
Főleg amikor kétszáz eurónál is többe kerültek,
Régi mondásra emlékszek, hogy vak vezet világtalant,
Ó, olyan régi, hogy talán megéri a halhatatlant,
De múlt idő, ez véget ért: elértük a határtalant,
Mert hidd el, a vak ma már csak követi a világtalant!

Szédült, üres szavakat keresek,
Amiket megtölthetek nyers értelemmel,
Hogy velük együtt felébredhessek!

2013. július 26.
Czáboczky Szabolcs

2013. július 12., péntek

Jóbarátom a napsugár



Jóbarátom a napsugár

Jóbarátom a napsugár,
Hideg arcomra unott mosolyt csal,
Szívembe repül, mint egy kismadár,
S az űrtől visszhangzik a dal,
Ahonnan hiányzik a boldogság,
A boldogság.

Jóbarátom a napsugár,
Ő ölel meg, amikor senki sem,
Mert olyan vagyok, mint egy kártyavár,
Ha egy elvész, hát elveszem,
Végén pedig marad egy romos vár,
Egy romos vár.

Jóbarátom a napsugár,
Bús gyengeségemben is erőt ad,
Szerelmes könnyek közt ifjú szamár -,
Így szól, ha oltja kínomat,
Ó, de szeret-e még a drágaság?
A drágaság.

Jóbarátom a napsugár,
Arcomra most nincs, aki mosolyt csal,
Vén felhők borítják az eget már,
S a szívem régi dalt nem hall,
Ilyenkor hová lett a jóbarát?
A jóbarát.

2013. július 12.
Czáboczky Szabolcs

2013. július 11., csütörtök

Erős fegyver



Erős fegyver

A kard és puska idejét múlt már,
Isten balkezéből nézek a mélységbe,
Unott és nyűtt szívem csak vár és vár,
Zuhanok az égbe,
Egyenest a végbe,
Mégis váratlanul megcsókol a Feltámadás.

Bolond lángok hajtanak, fékeznek,
Legyen bármily áldozat, nem lesz köszönet,
És, ha majd a sebeim véreznek,
Kezeimbe szöget,
Nyugodtan majd jöhet,
Ne kíméljetek azok, akik szeretnek.

Jaj, ti nem értetek egy jó tréfát?
Ne ijedjetek meg, hiszen csak vicceltem,
Egy rajz - kezemben tartom a krétát,
Elbukok vesztesen,
De a perc jól teljen
Míg szívemben újrafestem a Guernicát.

A könnygáz dolgát hamarabb végzi,
Mint urak első osztályú magángépe,
És mindenki rohan, a vagyonát félti,
S az országnak mérge
Majd elveszik végre,
Egyszer úgy köszön el, hogy Arrivederci!

E fegyverrel temetni is lehet,
Eltemettem már Churchillt, Sztálint és Hitlert,
És, ha netán nem értenénk egyet,
A bírákat csak verd,
És aztán indíts pert,
Mert egy mozgalom megtesz mindent, mit tehet.

Újgazdagok, erős a fegyverem,
Dózsa György tüzes átkát küldöm reátok,
A düh veletek, a mosoly velem,
Én egyedül állok,
Mégis így kiáltok:
A középső ujj az én erős fegyverem!

2013. július 11.
Czáboczky Szabolcs