2013. december 30., hétfő

Nyarak és végek



Nyarak és végek
(Szidinek)

bosszúság.

És mégis elmúlt a drog hatása,
Elszállt az emlékezés varázsa,
A nap is kábulattól részegen
Öltött fel minket csillagos éjeken.

És hogyan gondolhattad azt, amit?
Hisz szándékkal kaptam be a csalit,
Amikor sötétben mást se láttam,
Csak a fényt a pislákoló dohányban.

Gyűrűt font körénk a füst és fenyves,
A pillanat csendes volt és kedves,
S mint szíveink termelték mérgüket,
Úgy fáj és változik minden – nélküled.

Mély levegőt vettem, mint a gyávák,
S mégsem maradtam úgy, mint az árvák,
Most már minden élő, de inkább holt,
Jöttél-mentél - semmi sem az, ami volt.

Hűvös téli szellő, gonosz szellő,
Didereg a mosoly, az érintés,
Az a cseles, virgonc vörös sellő
Már csupán puszta, szép emlékezés.

De mennem kell, inkább alszok egyet,
Hogy fejem ne emlegesse neved,
Várnod kell, amíg érted áldozok,
Hisz balsorsként mindig veled álmodok.

bosszúság. távolság.

2013. december 30.
Czáboczky szabolcs

2013. december 28., szombat

Ebben a versben a hited beszél



Ebben a versben a hited beszél

Elnyűtt szálaimmal
mély sötétben úszok,
Kiemelnek onnan
s tisztaságot húzok.

Seprűnyélre teker
szívvel teli gazdám,
Kétségbeesés ül
még duzzadó karján.

Feltörli énvelem
nedvesen a sok port,
Amit ő bűnösen
éppen magával hord.

És belemárt újra
a sötét mocsokba,
A hideg és langyos
Celsius-fokokba.

S ha tisztának érzi
őszinte mosolyát,
Ha kell, felszívom én
az összes pocsolyát.

Munkám végeztével
erkélyen száradok,
Ócska darab vagyok,
de én nem fáradok.

Színes pulóverek
mellett lógok, élek,
De színesen akkor
nemesb-e a lélek?

Ha bánat vagy hiány
gyötörne, én gazdám,
Krisztusként törlöm le
bűneidet tarkán.

Végül, ha felüvölt,
 egyszer boldoggá lesz,
Könnyed mozdulattal
 erős kezébe vesz:

Az utolsó rongyként
 bedob a romokba,
A lángoló, tüzes
Celsius-fokokba.

2013. december 28.
Czáboczky Szabolcs

2013. december 21., szombat

Betegen



Betegen
(E. Ú-nak)

Legalább ismeretlen vagy, drága,
Úgy, mint sűrű koronának csupasz ága,
Cellaajtók nyílnak,
Sikoltva csak rínak:
Ide zárunk, szív, hosszú rabságra.

emlékeztetsz valakire és mégsem,
ismerős mosolyodat
megértettem,
arcod vonalát
érintettem,
izzó testedet
méregettem,
hajad illatát
érezhettem,
mindent tehettem és mégsem.
te homály, mondd csak,
ki vagy te,
hogy így fegyverezel le?
hogy simuló kérdésedre
csak makogó válasz felelhetne?
hogy a ragyogó szempár
megbabonáz,
hogy ködben kapkodott
az átok és a fohász,
ki vagy te,
hogy szerelemben szerelem égjen?
hogy ikrek iránt két érzés éljen,
tudom ki vagy és mégsem,
tudod, miről beszélek?
én sem.

köhögés – legalább valami megmarad,
s amikor ajkad az arcomon maradt,
hosszú, bonyolult rítusban vert gyökeret bennem
a vírus.
két kezemen tudom megszámolni,
hány mondatot is váltottunk,
de nem tudom, kit kell azért vádolni,
hogy egymásnak
még
nem ártottunk,
egy nap elrepült,
a második is, de mégsem,
mert, amíg gondoltam, hogy szótlanságban végzem,
te kérdést tettél fel,
s leültél mellém,
aztán felkeltél, elmentél,
s többé kérdést fel nem tettél,
egy szót se, egy pillantást se intéztél
felém,
s amíg az őszi fák eltakarnak téged,
és nem neveznek áldott nevén,
beleim csomót kötnek,
gyomrom magába fordul,
s mind hányingert követelnek.

zavar, zavar, mindenhol csak zavar,
ami egy fortyogó bográcsot kavar,
de talán nem is találkozunk többé
soha,
de bár látnálak újra,
s akkor baráti öleléssel fogadnánk egymást,
míg a szemem vakulni kíván meg majd folyvást,
hisz bármennyire is oltanám el benne
a tüzet,
újralobbannak a lángok és égnek,
üvöltve a bűnös szót: szeretlek!
követve ezzel: nem is ismerlek!

2013. október 6.
Czáboczky Szabolcs