2014. március 27., csütörtök

Ars poetica



Ars poetica

hallom a panelházban:
mindennapoktól zúg a lift
és szédülő szenvedélytől lángol a control és a shift.
nem tollat ragad, de billentyűket kopogtat
az ihlet
és én nem értem a sok vivátot.
százsávú zászlókat lenget, de mit átkoz
szent hévvel és kötelességgel elszürkült szívekben
a középkor?
részeg Isten részeg hívével hős lesz bármikor,
mint büszke Tankréd a hullahegyen,
vagy mint bólogató párttag a tüntetésen.
neki a vers jelszó a cím pedig félszó.
kínosan kopogó betűk kérdik:
költő vagy?
hidegen hagy, akár a fagy,
mert nem szerénység gyötör engem,
csupán nagy munkát vállal az magára,
aki engedi, hogy
egybefolyjon a szív és az agy.
de amíg ember ír – emberül írjon,
és a műsor helyett a nyelv felett sírjon,
mert felejtünk…
elejtünk kéziratokat
és a megettünk is más, mint a mögöttünk,
ahonnan kelet felől érkezik,
vonul el borús dallamok fellege fölöttünk,
és amíg ragozzuk, toldalékoljuk
azt, ami úgysem lehet…
eszembe jut, hogy nincs pénzem venni
Márai kötetet.
valami baj van a világgal?
dehogyis. csak aludj.
talán lesz majd, aki helyetted is kilábal
az elevenen megvetett sírból,
és sípból és dobból és nádi hegedűből
oly dallamot farag,
hogy megsüketíti a nagyhatalmakat,
akik parasztokat vonultatnak fel
és frontvonalakat sorakoztatnak fel
és dobókockákat dobnak el:
vajon hol reménykednek még?

ne engedd el a szerelmet,
ne engedd el a szellem napvilágát,
kopogtasd meg az ihletet,
kopogtasd meg porcikád minden zugát.

2014. március 27.
Czáboczky Szabolcs

2014. március 22., szombat

Pillantás



Pillantás

pattan a rejtély a szépsötétben,
éjjeli szellő hajad a szélben,
cikázó fények a mozdulattal
szemek olvadnak a gondolattal.

végeken dobban, izzik a dallam,
izzadó térben hangodat halljam,
kerget és játszik a lángpupilla,
int és pillant a titkos szempilla.

dirmeg-dörmög a dob meg a basszus,
hűvös a parázs a füsthomályban,
forró a varázs az éj szavában.

lassan lemarad már ez a taktus,
s te csak pillantasz alkonyórákban,
vöröslő örökkévalóságban.

2014. március 22.
Czáboczky Szabolcs

2014. március 20., csütörtök

Álomban



Álomban
(József Attila emlékére)

szénfekete tekintetem
elpárolog a valóságból,
újremete ómindenem
eltávozik a romvilágból.

véletlenül elmerültem
színálmaimban átlapozom,
és párnámmal elvegyültem
cseppfolyós halmazállapotom.

élethullám és lám, hull rám
az utolsó őszi falevél,
de úr már, és bárcsak tudnám,
miért zakatol a szemfedél.

szénfekete tekintetem
párna helyett vassíneken.

2014. március 20.
Czáboczky Szabolcs

2014. március 15., szombat

Hinni akarok!



Hinni akarok!

Elemem a jellemem.
Pimasz parázs a gőgösen gorombák között.
Sistergő nyelvemen, testemen, szívemen
úrrá lett helléni szellemem,
s két kegyetlenül kárhozott szóval
kelepcéket kerget,
kínpadok korhadnak el napkelet megálmodott óráján,
szürke világvivátot végez ki e két szó,
bár bömbölő buldózerek bírnának
térdre kényszeríteni,
s ha övék is a végszó:
hinni akarok!
Lenni akarok, akár Hamlet
hirtelen hévvel hitvány éjszakán
és csikorgó csontoknak, holtak élő húsának
lobogtatni a szavak lángoló lobogóját,
múzsának nevezni nimfa arcát, s nem
rúzsának dicsérni fényes karcát,
strófát súgni félelmes fülébe
rózsát nyújtani szemérmes ölébe.
Tik-tak, tik-tak, tik-tak,
ronda rozsda, puha penész,
Drégely nem kopik
szólj Szondinak, s ő lenéz,
de hatalmak
és plakátok
és jelszavak
és bankárok,
nem akarom hallani
hőbörögve hintázó hamisan hitvalló szónokok
szédítő szavát,
hinni akarom, hogy főnixként kél máglyáiból fel
az ötszáz walesi bárd!
Mert ember vagyok és ember akarok lenni,
legyen hol a szabadság sajtóját keresni.
Elemem a szellemem,
aminek a szentséget jelentem: költészetet keresem,
s úton-útfélen
dúdoló kalasnyikovok korában
Petőfi jár előttem az élen.
Ember vagyok.
Ember akarok lenni.
Hinni akarok!

2014. március 15.
Czáboczky Szabolcs